Mindannyian hallhatjuk másoktól, vagy épp mi mondjuk nekik. Egyébként tényleg jobb volt? Erről muszáj egy kis eszmefuttatást tartani, mielőtt megválaszoljuk magunknak.

Kezdjük az elején. Nem mindegy, milyen időtávlatban szemléljük a dolgot. Vannak, aki a változást már a közelmúltra vetítve is negatívumként élik meg. Mintha determinált lenne egy elkerülhetetlen leépülés, pusztulás, világvége. Mégis kinek van olyan teljesíthetetlen elvárása, hogy álljon meg az idő, a neki tökéletes állapotban? Jobban belegondolva viszont nincs normálisabb folyamat a változásnál. Annál, hogy összeomlik, majd újraépül, és megint az enyészeté lesz a fizikai valóságban minden, amit ismerünk vagy megismerhetünk.

Az idő múlása ellen nincs ellenszer, de vizsgáljuk meg picit, milyen volt az élet, a „dicső” múltban. Le kell szögezni, hogy akármennyire is szidjuk, és szorgos liberálisként támadjuk a fennállót, mégis egy modern, nyugati típusú demokrácia, a maga bürokráciájával még mindig a legideálisabb állapot, amiben az emberiség élhet. Adjuk hálát hát ezért, itt, jelenünkben. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem lennének szarvashibák az elosztási rendszerben, lyukak, és foltok a társadalom szövetén. Van még hova fejlődni, ez általánosan elmondható, ebbe belevéve a skandináv országok mintademokráciáit is, vagy akár Kanada –egykori- szociálliberális paradicsomát.

Kezdetben a teljes létbizonytalanságból közösségekké kezdtek szerveződni őseink, az első emberek. Megtanulták, hogy csakis együtt képesek egyszerűbbé tenni életüket. A növekvő felesleg, mely természetes velejárója volt annak, hogy szakosodtak bizonyos tevékenységekre, elindította a kereskedelmet, mely fajunk felemelkedésének alapköve volt. Később képessé váltunk nagyobb tömegekben együtt élni, így jöhettek létre az első, nem csak vérségi alapon szerveződő közösségek, az első társadalmak, és birodalmak. Itt már normákról, és hagyományokról beszélhetünk, illetve közös nyelvről, mely fontos összetartó erő. Amikor az adott embertömeg kinövi az életterét, akkor megindul új területeket szerezni, általában mások kárára. Az elmúlt századok véres háborúkkal, pusztító járványokkal, bizonytalan világképpel voltak teletűzdelve, miközben az emberi jogokat bakanccsal taposták. Ahol a törvények 

betartatása és a közrend nem volt megfelelő szinten, az egyént semmi sem védte a családi kötelék, és a saját két kezén kívül. Ez nem is keltett visszhangot sehol, természetes velejárója volt a hétköznapoknak. A biztonság, legalábbis a mai értelemben vett civil nyugalom nem létezett.  A gazdaság nem is lehetett volna centralizáltabb. Ez persze rossz, mivel épp a decentralizált hatalom, és erőviszonyok képesek demokratikus alapon szerveződő entitásokat létrehozni. A társadalmi rétegződés elképesztően aránytalanul jutatta az embereket javaikhoz.

A jóléti államok megszületése előtt, a szociális háló lazán szőtt volt, mintha egy részeg pók fonta volna. Az egyház betegellátó, illetve alamizsnaosztó tevékenységén kívül gyakorlatilag nem segítette semmilyen intézmény az elesetteket, és rászorulókat. Az áldatlan higiéniai állapotok miatt a nép szenvedett a még ismeretlen, és gyógyíthatatlan nyavalyáktól. Hihetnénk azt, hogy legalább jogilag rendben volt minden, nem volt ennyi kiskapu, amivel ma a „kiváltságosok” trükközhetnek. Valójában az elitnek voltak csak tényleges jogai, valójában a társadalom alsó szintjeivel némi túlzással csak az adó beszedéséig foglalkoztak, illetve emberanyagul szolgáltak, ha meg kellett védeni a hazát.

Egy „élhetőségi” grafikont rajzolva, azt láthatnánk, folyamatosan felfelé ível a vonal, az idő múlásával. Ebben persze vannak mélyre zuhanó részek, világháborúk, válságok, és nem lehet megmondani, hogy a jövőben hogyan fog teljesíteni az emberiség. Azt viszont látnunk kell, hogy sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megérkezzünk ide. A civilizáció e szakaszában valóban történelmi fordulópont elé érkezünk; tudjuk-e tartani a fejlődést, vagy minden kárba vész, amit eddig elértünk. Ez a mindenkori népesség hozzáállásán fog múlni. Képesek leszünk-e demokratizálni a világ minden egyes szegletét, győzedelmeskedünk-e a terrorizmus ellen? Lesz-e valaha tényleges világbéke? A korrupció, és bűnözés visszaszorítható-e? Ezekre a kérdésekre talán csak a távoli jövőben tudunk válaszolni, de ma kell elkezdenünk tenni érte.

Mindazt óvni kell, amit közös erőfeszítéssel, a tudományok használatával, és hittel végigvittünk. Azok a hatalmas lépések, amiket az emberiség már eddig elért, és amit a jövőben el fog érni, 

mind azon múlik, mi játszódik le a fejekben. A szabad versenynek kell érvényesülnie, hogy legyen értelme törekedni, bizonyítani.

Egy átlag európainak biztosítva van vezetékes víz, áram, fűtés, úthálózat, ingyenes egészségügy, szociális juttatások, illetve a lehetőség, hogy ebből az alaphelyzetből indulva elérje a személyes sikereit, és képes legyen tenni a közös célokért. Azért kell hát dolgoznunk, hogy ez minden földlakónak megadathasson. Mindenki kaphasson esélyt a teljes életre. Annyi csodálatos hely van, ahová ellátogathatunk, annyi remek embert ismerhetünk meg. Miért fanyalognánk ahelyett, hogy magabiztosan, és felszabadultan éljünk, tiszteljük a múltat, helytálljunk a jelenben, és építgessük a jövőt. Magunkban kell keresni a változást, és a változtatás lehetőségét. Keresnünk kell a harmóniát.

A modern kor tehát valóságos kánaán lenne egy időutazónak, aki a múltból látogatna meg minket. A technológia ötszáz év alatt nem fejlődött annyit, mint az utóbbi száz évben. Ez azért bizakodásra ad okot. Ha elfelejtjük egy pillanatra az összeesküvés elméleteket, mint a HAARP, Chemtrail, és a többi összezavaró konspiráció, rá kell jönnünk, nem túl logikus feltételezés egy eredendően gonosz háttérhatalomban hinni. Fogadjuk inkább el, hogy társadalmi különbségek mindig is voltak, és valóban csak utópia a teljes egyenlőség. Amennyire igazságtalan ez a fajta „puha” kasztrendszer, annyira tartja épp ez fejlődésben a társadalmakat az egyének szintjén. A kommunizmust pedig már próbáltuk. Nem vált be.

Az üzenet tehát, hogy van remény, nem kell feladni. Ne taszítsuk a kiábrándultság, melankólia, és cinizmus sötét bugyraiba magunkat. Inkább építkezzünk, tegyük ezt anyagi, és szellemi síkon is. Ha már élünk…

 

Veres Imre